Több mint 150 évvel ezelőtt az országgyűlésnek egészen Debrecenig kellett
menekülnie, hogy 1849. április 14-én a Református Nagytemplomban megtörténhessen a
Habsburg-ház trónfosztása. Napjainkban Magyarországon, ha nem vagy elégedett a
fennálló renddel, lehetőséged van négyévente eldönteni, megtartod-e jelenlegi
vezetőidet vagy másokat szeretnél helyettük. Nos, több mint másfél évszázaddal
ezelőtt azonban ez korántsem volt ilyen egyszerű. Egészen Debrecenig kellett
menekülnie a Parlamentnek, hogy kifejezze akaratát.
Debrecen, Magyarország fővárosa
Az első, népképviseleten alapuló Országgyűlés szinte
egy emberként elfogadta Kossuth javaslatát, minek szerint a Tisza mögötti
városba - mely meglátásuk szerint a téli pusztaságon aránylag könnyen védhető
volt - tegyék át székhelyüket. Így lett Debrecen a történelem folyamán először
Magyarország fővárosa néhány hónapra.
Azonban a város, mely ma az ország második legnagyobb
városa, nem csak fekvésével érdemelte ki a bizalmat, hanem lakóinak
áldozatkészségével és nagylelkűségével is.
Hóban, fagyban menekültek az ország képviselői
1849-ben mínusz 25 °C-os
hidegben, több ezren menekültek a farkasordító zimankóban, úttalan utakon
Debrecenbe. Köztük voltak a haza nagyjai, politikusok katonák, irodalmárok
(Petőfi, Jókai, Vörösmarty, Kemény Zsigmond) és az ő hozzátartozóik is. Aki
tehette, Szolnokig vasúton jutott el. Eddig tartott ugyanis az ország második
vasútvonala. Innen szekéren, batáron, szánon vagy gyalog és lóháton igyekeztek
a kálvinista Rómába. A városba, mely oly sok évszázadon át mindig menedéket
nyújtott a menekülteknek. Történészek szerint 2800-3200 fő érkezett meg ily
módon a cívisvárosba.
Ingyen koszt és kvártély „járt” a képviselőknek
A debreceni polgárok ingyen szállásolták el a
képviselőket. Kossuthot és családját pl. a debreceni Városházán látták
vendégül, s a magyar Szent Koronát is itt őrizték. Egy debreceni
kereskedőcsalád, a Rickl família adta kölcsön számukra a saját porcelán
étkészletét, s ugyanez a család látta vendégül Nyáry Pált, a honvédelmi
bizottmány alelnökét is. Megfordult náluk Petőfi Sándor is, aki a ház akkori
gazdájának, Rickl II. József Zelmos nemzetőr-főhadnagy lovassági szolgálati
kardjára cserélte el saját díszkardját. A sors fintora, hogy a vesztes
debreceni csata után az ellenséget, azaz az orosz Paskievics herceget kellett
elszállásolniuk, aki a debreceni csatában többszörös túlerővel legyőzte a
magyar hadsereget. Majd azt a Rüdiger grófot, aki innen indult Világos
felé, és aki előtt később Görgey letette a fegyvert. Kossuthoz nem messze szállt
meg a felsőház elnöke is, neki a városházával szemben levő kereskedőház
szolgált szálláshelyéül. Ugyanaz a Szilágyi-Andaházi ház néven emlegetett
lakhely, melynek erkélyéről Kossuth még aznap lelkesítő beszédében Debrecent a
szabadságharc őrvárosának nevezete. Történt ez még ugyanazon a napon, mikor is
átlépte a városkaput, és a kapuőr a névsor 2265-ös sorszámához , a „magyarok
Mózesse”-ként jegyezte fel őt naplójába.
A kutya nem őrizte a koronát
Úgy képzelnénk, hatalmas őrség őrizte a Koronát ekkor,
melyet természetesen magukkal hoztak, s a városházán helyeztek el, az igazság
azonban az, hogy az egy fémládában feküdt a magánlevéltárban anélkül, hogy
bárki is ráhederített volna. Az osztrákok is egy szupertitkos helyen képzelték
el annak meglétét, ezért Kossuthék távozása után még a padlót és a kályhát is
feltörték. Hiába. Az ereklye akkor már rég a tiszai füzesekben volt elásva.
Nem voltak pártok
Mai értelemben vett pártokról akkoriban szó sem volt, csupán a kortársak
beszéltek a Habsburg-házzal kiegyezést óhajtó „békepártról”, illetve a
szabadságharcot legvégsőkig folytatni akaró „radikális pártról”, de ezek
gyorsan változó, inkább laza összetételű csoportok voltak. Kossuth és a
képviselők többsége pedig egyik irányzatot sem vallotta magáénak, hanem az
ellentétes álláspontok között a középutat választotta.
De hogyan is zajlott egy ülés akkoriban?
A híres Református Kollégium Oratóriumában ülésezett
az Alsóház. A debreceniek, akik nem hogy nem vettek még részt országgyűlési
üléseken, de televízió híján még csak nem is láthattak ilyet, igencsak
elképedtek a nyílt üléseken, melyeket egyébként a helyiek: férfiak és nők
egyaránt látogathattak és a karzatról figyelhettek. A kemény viták alkalmával a
képviselők modorában ugyanis bőven találtak kivetnivalót, és nem volt ínyükre a
lármás, sokszor komolytalan viselkedés sem, melyet tapasztaltak, hiszen ezektől
az emberektől várták az ország megmentését. Egy akkori újság, az Alföldi Hírlap pl. a
következőképpen számolt be a tapasztaltakról:„a képviselők nagy lármát csapnak
az országgyűlésen, némelyiknek majd kipattan a szeme a kiabálásban, úgy
erőlködik”.
A református keresztény eszméken alapuló Kollégium azonban nem hogy
megbocsátotta ezeknek a férfiaknak a szabadság érdekében folytatott hangos
lármázását, hanem amikor a kormány az országgyűléssel visszaköltözött a
fővárosba, egy fityinget sem fogadott el a haza nagyjaitól. Pedig Kossuth
térítést óhajtott nyújtani az épületen esett károkért. Az eseményről a
Kollégium volt tanára, Kónya József 1948-ban megjelent, Kossuth és Debrecen
című tanulmányában a következőket írta: „…dicsőségére szolgált a Kollégiumnak,
hogy a főiskola épülete volt a nemzet jobb sorsa irányításának színhelye.
Kisszerű számítások helyett inkább mindent késznek nyilatkozik feláldozni a haza
megmentésére, a szabadság kivívására. A Kollégium, a református keresztyén
erkölcsön alapuló tudománynak, valamint a nemzeti művelődésnek bölcsője és
terjesztője nem is adhatott más választ.”
A képek forrása: Herczeg Zsuzsanna fotói
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése