A cikkírók is hétköznapi emberek. Csak sokkal többet vetkőznek, mint mások.

Mikor vetkőzünk pucérra? Fürdéskor, bizonyos alkalmakkor az ágyban, vagy amikor cikket írunk. Ilyenkor meztelenül állunk az olvasók elé. Akiknek aztán vagy tetszik a látvány, vagy nem. Vannak ugyanis általatok testesebbnek látott írások vagy soványabbak, izmosabbak és kevésbé kigyúrtak, egy azonban biztos. Mindig le kell vetkőznünk előttetek.  

Aztán előfordul, hogy szégyenlősebbek vagyunk vagy csak fázunk, és ilyenkor csak félig vesszük le a ruhát, vagy mondjuk a zokni és a melltartó fent marad. Ja és a bugyi vagy az alsónadrág. Mert olyan ez, mint egy orvosi vizsgálat, vagy az első meztelenkedés az új pároddal.

Nem olyan könnyű ám megmutatni magad. Itt is vannak kevésbé tartózkodó személyek és szemérmesebbek, akiknek minden egyes alkalommal meg kell küzdeniük azért, hogy kendőzetlenül feltárják bájaikat előttetek. Ugyanakkor szeretnénk magunkat megmutatni, hogy látva lássatok.

Nem, nem vagyunk perverzek, és még a legbátrabbaknak sem a magamutogatás a célja. Sokkal inkább azt szeretnénk, hogyha szeretnének. Ezért minden: önkínzás, ének...

De nem azt kívánjuk tőletek, hogy feltétel nélkül kedveljetek bennünket, hanem szeretnénk rávilágítani „testünk” hiányosságaira vagy pozitívumaira, melyeket feltárva előttetek olyan megvilágításba helyezhetjük azt, hogy minél több oldalról megvizsgálhassátok. Összehasonlítva sajátotokéval talán találtok egyezőségeket, és éppen a hasonlóságok, vagy „ki tudja!” a különbözőségek miatt gondolkodtok majd el azon, mit láttok magatok előtt.

Te például mit vársz el egy szubjektív cikktől? Mindenben tükrözze a véleményed? Esetleg képes vagy akkor is azonosulni azzal, vagy csak elfogadni, ha merőben más oldalról közelíti meg a világot, mint ahogy te azt elvárnád?

Mert valamiért olvasunk. Szükségünk van mások gondolataira, keressük vitapartnerünket, vagy hasonló gondolatokat ébresztő társainkat. Őket megtalálhatjuk a cikkírókban. Ismeretlen ismerősök ők, akik nap mint nap velünk lehetnek anélkül, hogy valaha is találkoznánk velük. Önként hajtják oda fejüket átvilágításra, és a felvételt közzé is teszik.

Mindezt azonban nem csupa önzetlenségből tesszük. Nekünk ugyanakkora szükségünk van ezekre a „képalkotó vizsgálatokra”, mint nektek ránk. A publikálás a legjobb gyógyír, hiszen az alkotás örömszerzési forrás.  Öngyógyítás és önkifejezés is egyben. Kiírjuk magunkból a feszültséget, vagy megtartunk az utókor számára egy boldog pillanatot, eseményt. És az élet már happy is lesz. Na jó, nem teljesen, de ugyanúgy, ahogy egy rajz, vagy egy lovas-, illetve delfinprogram, ez is terápia lehet az élet által felállított feladatok megoldására, problémák legyűrésére, feldolgozására.

És te megtaláltad már a számodra megfelelő „terápiát”? Te mikor „vetkőzöl”?